Egy kis manó kalandjai: 13. Kincskeresés

Manóvölgy határában hatalmas kukoricaföldek húzódnak. Október végén megérkezett Titinke édesapja, hogy segítsen a termés betakarításában. Ez bizony igen fárasztó munka. Ha hideg, nedves az idő, munka közben jeges víz csorog a pulóverujjakba, ha viszont hét ágra süt a nap, a borotvaélesre száradt kukoricalevelek szabdalják össze a dolgos manókezeket.
Titinke és Samu ezek ellenére is a felnőttekkel akart tartani. A hatalmas növények között úgy érezték magukat, mint egy különösen sűrű erdőben. Segíteni ugyan nem tudtak, de bújócskázni remekül lehetett. Játék közben egyre messzebb kerültek a többiektől. Hamarosan már csak távoli hangfoszlányokat sodort feléjük a szél. Kiértek a kukoricaföld másik végére, ahol ugyanolyan poros, kátyús szekérút kígyózott, mint ahonnan elindultak. Az út túloldalán, fáradt szamártövisek és egy keskeny bozótos sáv mögött, lankás domboldal sütkérezett a késő őszi napfényben.

– Tudod, mi a neve ennek a dombnak? – kérdezte Samu.

– Hát persze! Várhegynek hívják – vágta rá határozottan Titinke.

– És azt is tudod, hogy miért?

– Azt hiszem, valami vár állt a tetején.

– Bizony! – helyeselt a manófiú, és egy hosszú történetbe kezdett, réges-régi időkről.

– Hosszú-hosszú évszázadokkal ezelőtt, történt egyszer, hogy a turbános manók királya szemet vetett Manóvölgy termékeny földjeire, tiszta vizű patakjaira, végtelen erdőségeire. Összeszedte seregét, és betört a hegyek közé. Szegény manóvölgyiek még föl sem ocsúdhattak, s a turbános csapatok már le is táboroztak a domboldalon. A királyuk rögvest nekilátott, hogy várat építtessen, itt a hegytetőn. Katonái fegyverrel hajtották munkára a falu lakóit. Manóvölgy szabad népe nem tűrte sokáig a rabságot. Az addig békés manók most harcra készülődtek. Éjszakánként nagy titokban haditervet szőttek a pislákoló gyertyafénynél, a kovácsműhelyekből pedig patkók és kaszák helyett nyílhegyek, dárdák és kardok kerültek ki. Aztán eljött az idő a támadásra. A mit sem sejtő ellenség meglepetésében azt sem tudta, mihez kapjon, merre fusson. Végül eltakarodtak Manóvölgyből mindahányan. Elmenekült a királyuk is, de még mielőtt nyakába kapta volna a lábát, elrejtette a kincseit valahová, abban reménykedve, hogy egyszer majd visszatérhet. De tévedett. A turbános manók soha többé nem tudták elfoglalni ezt a földet.

– És a várral mi lett? – kérdezte Titinke, de csak suttogva, mint aki attól tart, hogy a bokrok mögött rejtőző ellenség kihallgathatja őket.

– A vár kigyulladt a csata közben, és leégett.

Bizony, bizony, ami pedig még megmaradt belőle, azt az idő foga rágta le úgy, hogy Samu és Titinke már csak a földből alig-alig kiemelkedő, bodzával benőtt, repkénnyel befutott romok között kószálhatott.

– Hát a kincset, azt megtalálták?

– Nem. A kincs nyomára azóta sem bukkant senki, bár keresték nagyon sokan.

– Akkor majd mi megtaláljuk! Indulhat is a kincskereső expedíció! – kiáltott fel Titinke ragyogó szemmel.

Sokáig hiába kutattak. Hiába kukucskáltak be minden bokor mögé, hiába mozdították el helyükről – erejüket megfeszítve – a köveket, nem találtak semmi érdekeset. Végül Samu, egy terebélyesre nőtt bodzabokor mögött, mégiscsak felfedezett valamit. Egy kis nyílás volt a fal tövében, ami a föld alá vezetett.

– Hú! Megtaláltuk!

– Gondolod, hogy ott bent van az a kincs? – a kislány gyanakodva szemlélte a sötét lyukat.

– Miért, tudsz jobbat? – vonta meg a vállát Samu, majd a fal felé bökött a fejével: – Na, akkor megyünk? – négykézlábra ereszkedett és átmászott a nyíláson.

Titinke izgatottan követte. Odabent koromsötét volt.

– Hoznunk kellett volna egy zseblámpát.

– Most már nem fordulhatunk vissza – mondta Samu, és elindult a barlang belseje felé. – Lehet, hogy itt van a kincs mellettünk, csak ki kell nyújtani érte a... Jaaaj!

– Mi történt? Samu, hol vagy? – tapogatózott rémülten kis barátja után Titinke.

– Beleestem valami gödörbe.

– De nem esett bajod, ugye?

– Nem, nincs semmi bajom, de... – Samu szuszogva igyekezett kimászni a gödörből, abba az irányba, ahonnan a kislány hangját hallotta, de minduntalan visszacsúszott – de nem tudok kimászni – nyögte végül. – Vissza kell menned a kukoricásba segítséget hozni.

– Már rohanok is!

– Inkább csak...

– Jaaaj! – Titinke nagy igyekezetében megcsúszott, és begurult Samu mellé a gödörbe.

– ... óvatosan – fejezte be Samu nagyot sóhajtva az előbb elkezdett mondatot.

– Azt hiszem, most igazán nagy bajban vagyunk– szepegte ijedten Titinke.

Ezalatt odalenn a kukoricaföldön befejeződött a munka. A kukoricacsöveket zsákokba rakták, és megérkezett Borz bácsi is a szekérrel.

– A gyerekek merre vannak? – kérdezte Tobozka apó, miközben földobott egy zsákot a kocsira.

– Az előbb még itt szaladgáltak a sorok között – jegyezte meg Samu nagyapja.

– Ugyan, az órákkal ezelőtt volt!

– Én sem hallottam a hangjukat már jó ideje – törölte meg verejtékes homlokát apa. – Titinke, Samu, hol vagytok? Lassan indulunk! – kiáltotta.

Válasz azonban nem érkezett.

– Merre lehetnek?

– Legjobb, ha megkeressük őket. Ti nézzetek szét itt, én meg elmegyek a domb felé.

Hamarosan a gyerekek nevétől visszhangzott a határ. Mindenki őket kereste. Apa is kiáltozva igyekezett a domb felé. Ahogy a tetőn lassan fölsejlettek a titokzatos romok, eszébe jutott, milyen sokat is játszott itt gyerekkorában, kincset keresve, láthatatlan ellenséggel csatázva.

– Igen, a gyerekeknek is itt kell lenniük valahol – gondolta, és megszaporázta lépteit. Amikor az omladozó falak közé ért, újra kiáltozni kezdett: – Titinke, Samu! – Aztán megállt és fülelt.

– Apa, apa! Itt vagyunk!

Kislánya hangját követve, apa gyorsan megtalálta a bokor mögött megbújó hasadékot.

– Belepottyantunk egy gödörbe és most nem tudunk kimászni – magyarázkodott Samu.

Apa nem gondolkodott sokáig, bicskájával levágott egy jókora bodzaágat, hason csúszva bejutott a barlangba, kezével kitapogatta a szakadék szélét, majd óvatosan lenyújtotta a botot.

– Remélem elég hosszú lesz. Próbáljátok megkeresni, és kapaszkodjatok bele.

A gyerekek gyorsan megtalálták az ágat, apa meg szép sorjában kihúzta őket. Nem kérdezett tőlük semmit. Gyerekkorára emlékezve, tudta ő jól, hogy is történnek az ilyen balesetek. Az apróságoknak az ijedtségen kívül szerencsére nem esett más bajuk, így miután egy kicsit leporolták ruhájukat, és kiszedték hajukból a beletapadt pókhálókat, sietve elindultak lefelé a dombról.

– Mondjátok csak, legalább megtaláltátok azt a kincset? – kíváncsiskodott apa, amikor a gyerekek már a szekéren ültek, a kukoricászsákok tetején.

– Á! – húzta el a száját Samu. – Olyan sötét volt ott, hogy nem láttunk semmit.

– Az igazat megvallva – tette hozzá Titinke –, én akár rajta is ülhettem volna azon a kincsen, mert miután begurultam a gödörbe, teljesen megfeledkeztem róla, és csak azon járt az eszem, hogy mikor jön már végre értünk valaki.

Ezen mindannyian jót nevettek.

Este a Fenyőlakban, amíg Titinke vacsorázott, apáék felhordták a zsákokat a padlásra, és kiöntötték belőlük a kukoricát, hogy jól kiszáradjon, nehogy megpenészesedjen, vagy elrohadjon. Miután jóllakott, Titinke is felkapaszkodott a létrán. A padlásajtóban azonban megtorpant, és sokáig szólni sem tudott az ámulattól. Odabent, egy kis égő halvány fényénél, aranyszínben ragyogott az egész padlás.

– Ó, ez gyönyörű! – szakadt ki végre Titinkéből egy sóhaj. – Egész nap kincseket kerestem, és közben itt van nekem egy egész kincses padlás... De nem... Ez még annál is gyönyörűbb... A kincs hideg és idegen, de ez itt meleg... és barátságos... és tele van szeretettel.

A kislány még sokáig állt ott, kis kezeivel nagyapja és édesapja erős, kérges kezeibe kapaszkodva, és gyönyörködött az aranyfényben fürdő padlásban.