Itt volt hát a szüret várva-várt napja. Tobozka apó már pirkadat előtt talpon volt. Az elemózsiás kosarakat rakta meg minden földi jóval. Az egyikbe frissen sült cipó, füstölt sonka, kolbász, sajt került, de ott mosolygott mellettük a fényes héjú paradicsom és paprika is. A másikban sorakoztak a kristálytiszta ásványvízzel teli palackok, és egy kis üveg tavalyi bor; és nem hiányozhattak nagyapó faluszerte híres mazsolás, mákos, és diós kalácsai sem. A vödrök, amikbe a szőlőt szedik majd, már indulásra készen sorakoztak az ajtó mellett, a teraszon.
A kakas első szavára Titinke is kipattant az ágyból.
– Ó, te már ébren vagy? – mondta csalódottan, amikor a konyhába érve meglátta, hogy nagyapja már a pöttyös bögréjét is az asztalra készítette, tele illatos, habos kakaóval. – Azt hittem, én leszek az első.
– Idd meg a kakaód, aztán ha apa is elkészült, indulhatunk. A többiek majd útközben csatlakoznak hozzánk – mosolygott rá nagyapó.
Hamarosan vödrökkel csörömpölve lépegettek a harmatos ösvényen.
– Várjatok meg minket! – kiáltott valaki utánuk. Annus néni volt az, két lányával, Gigivel és Angyalkával. Ők Tobozka apó legközelebbi szomszédai, így nekik is ott a helyük a szüretelők között. A következő útelágazásnál Samu toporgott szüleivel.
– Sziasztok hétalvók! Elkéstetek! – köszöntötte az érkezőket. Ahogy közeledtek a szőlődombok felé, a kis csapat egyre gyarapodott. Eljöttek nagyapó falubeli rokonai, akiket Titinke csak azért ismert, mert nyáron találkozott velük egyszer-kétszer, apa viszont csontropogtató öleléssel üdvözölte őket. Előkerült Mogyi is a mamájával, és végül Nyuszóka, aki szerencsére nem hozta magával tizenhat testvérkéjét. Az út keskeny szurdokban vezetett, egy fecsegő patak mentén. A gyerekek le-lemaradoztak a többiektől, engedve egy-egy feketeszeder, vagy kökénybokor csalogatásának. Mire fölértek a dombon Tobozka apó szépen művelt szőlejéhez, mindenki szaporábban szedte már a levegőt.
Alig telepedtek le a vénséges-vén cseresznyefa alá, amikor kocsizörgés hallatszott.
– Megjött a szekér, kezdődhet a szüret! – rikkantotta el magát valaki, és valóban, a domb mögül feltűnt egy kocsi, három hasas hordóval.
Manóvölgyben egyedül a borzcsaládnak volt szekere, így, ha valamit fuvarozni kellett, őket hívták. Borz apó magát és legidősebb fiát fogta a szekér elé, amit olyan ügyesen, oly nagy tapasztalattal húztak, hogy a legkényesebb, legtörékenyebb holmit is nyugodtan rájuk lehetett bízni. Most is biztosan haladtak a hepehupás domboldalon, és Titinke áhítattal nézte, ahogy a magasra nőtt szamárkórók mellett végül megállítják a kocsit, és a hámból kibújva, még néhány nagyobb követ is tesznek a kerekek elé.
– No, kislány, mit szólnál egy kis „lovagláshoz”? – szólt oda neki Borz apó, amikor mindennel végzett. Titinkének felragyogott a szeme, hiszen éppen erről ábrándozott. Samu segítségével fölkapaszkodott Borz apó hátára, és lassan elindultak. Titinke rettenetesen élvezte a dolgot, hercegnőnek képzelte magát, aki épp most lovagolt ki várkastélyából. Az öreg borz azonban egy idő után úgy gondolta, hogy ez a vánszorgás unalmas lehet a kislánynak, hát nekiiramodott. Titinke elfehéredve ölelte át paripája nyakát, s alig várta, hogy újra szilárd talajt érezzen a lába alatt. Mikor végre visszaértek a szekérhez, reszkető térdekkel ereszkedett le derék „lova” hátáról, de azért mosolygott, és buzgón bizonygatta, hogy milyen nagyszerűen is érezte magát. Borz apóék ezután visszaindultak a faluba, Titinke pedig a cseresznyefához szaladt, ahol a többiek a kiterített hófehér asztalkendők mellett ültek, és jóízűen falatoztak. A manókislány pocakját ugyan már melegítette egy bögrényi finom kakaó, de a friss levegőtől, no meg a nagy „lovaglástól” megéhezve, ő is odafurakodott apa és nagyapó közé, néhány falatért. Amikor mindenki megreggelizett, dologhoz láttak. Szaporán jártak az apró manókezek. Ha egy vödör megtelt, apa, hátán a puttonnyal, odasietett, és a sötétkék szőlőszemek a vödörből a puttonyba gurultak. Ha az is megtelt, tartalma a kocsin álló egyik hordóba került, apa pedig egy vastag végű bottal alaposan ledöngölte, hogy minél több férjen bele.
Titinke egy idő múlva megunta a szőlőszedést. Édesapja után ballagott, és nézte, hogy dolgozik. Ő is megpróbálta letapiskolni a szőlőkupacot, de a bot nehéz volt, így hamar föladta, és figyelme a szekér mellett üresen álló puttonyra terelődött. Nagyszerű búvóhelynek látszott. A kislány nem is töprengett sokáig, gyorsan belekuporodott. Édesapja észrevette ugyan, amikor hátára emelte a puttonyt, de magában mosolyogva, belement a játékba. Várt egy kicsit, majd hangosan kiáltozni kezdett:
– Jaj, nem látta valaki Titinkét? Sehol nem találom!
Mindenki fölegyenesedett, és körülnézett. Apa huncut mosolyából rögtön tudták, hogy ez csak móka, de egy olyan aranyos kislány kedvéért, mint Titinke, szívesen játszottak egy kicsit.
– Nahát, hol lehet?
– Csak nem vitte el a héja?
– Vagy a farkas?
Ilyen kiáltások hallatszottak innen is, onnan is. A kis manó úgy gondolta, itt az ideje, hogy fölegyenesedjen, és megmutassa magát a kétségbeesetten keresgélő társaságnak. Igen ám, de amikor leguggolt, a térde és a háta nekifeszült a puttony két oldalának, és most sehogy nem tudott fölállni.
– Beszorultam! – nyöszörögte ijedten, de olyan halkan, hogy csak apa hallja. Apa rémülten hajolt a puttony fölé, de nem tudott segíteni. Egy perc múlva Titinke már hangosan bömbölt. A többiek köréjük sereglettek, a munka megállt.
– Hozom a fejszét! Szétvágom ezt a vacak puttonyt! – szólt nagyapó, és hazáig szaladt volna a fejszéért. Szerencsére az első pár lépés után eszébe jutott, hogy még a végén az unokáját is megsértené azzal az éles szerszámmal, így tanácstalanul visszafordult.
Végül mégis szerencsésen végződött ez a különös bújócska. Titinke addig fészkelődött, addig izgett-mozgott, míg sikerült kiegyenesednie. Kimászott a puttonyból, és ezután messziről elkerülte az ilyen szűk helyeket.
A kis pihenő után mindannyian visszatértek a szőlőtőkékhez. Vidáman beszélgetve folytatódott a munka. Rézi mama, aki a legidősebb volt a szüretelők között, egy huncut nótába fogott. A többiek is kedvet kaptak, s végül mindenki elénekelte a maga legkedvesebb dalát. Telt az idő, s lassan megteltek a hordók is a szekéren. Itt-ott, a tőkék mellett, hatalmas, sárgára, és pirosra színezett szőlőlevélen, nagy szemű, édes fürtök feküdtek. Ezek a fürtök a kamrába fognak kerülni, s ott, hosszú rudakra lógatva, megmaradnak csemegének, hogy ízükkel a hideg téli napokon is felidézzék majd a nyár édes melegét. Négy óra körül járt az idő, amikor az utolsó tőkékkel is végeztek. Igencsak vágyott már az egész csapat az elemózsiás kosarak mellé. Hozzá is láttak derekasan, s mire Borzék megérkeztek, már csak pár morzsa maradt, amivel egy arra járó hangyacsapatot láttak vendégül. A kiürült kosarakba összeszedték a félretett legszebb szőlőfürtöket, és elindultak szép lassan a szekér után.
Titinke a sor végén, lemaradva kullogott. Nagyon fáradt volt már. Egy apró kosárkát cipelt, és halkan sóhajtozott:
– Jaj, de nehéz ez a kosár!
Ballagott egy kicsit, aztán a kosárra sandított:
– Milyen gyönyörűek ezek a szőlőszemek!
Pár méterrel odébb:
– Ha bekapok néhány szemet, a kosár is könnyebb lesz...
Kicsit később:
– Na még ezt a fürtöt.
Otthon:
– Jaj, papácska, úgy fáj a hasam!
– Gyere, feküdj le egy kicsit. Talán túl sokat csipegettél szüretelés közben! – simogatta meg a kislány fejét aggódva nagyapó.
– Ó, nem! Samuval alig ettünk egy-két szemet. Nem akartunk lemaradni a többiektől.
– És ez, miért üres? – lóbálta meg a kis kosarat apa.
– Hááát, olyan nehéz volt. Gondoltam, miért cipelném, mikor a hasamban sokkal könnyebben hazahozhatom.
– Ha így gondoltad, akkor most ne csodálkozz, ha egy ekkora adag szőlő után csikar a hasad – csóválta a fejét apa. – A legjobb lesz, ha megmosakszol és lepihensz egy kicsit.
– No, gyere kicsikém! Én majd gondjaimba veszlek. A férfiakat hagyjuk csak dolgozni tovább. Meglátod, mindjárt jobban leszel! – ölelte át a kislányt Rézi mama, és eltűntek a házikó félhomályában. Apa és nagyapó megkönnyebbülten tértek vissza a munkához. Tudták, Titinke jobb kezekben nem is lehetne. Rézi mama hét gyereket, sok-sok unokát és dédunokát nevelt fel, s közben bizony jó pár háborgó pocakot kellett lecsillapítania.
Másnap reggel Titinke már jókedvűen ébredt, és első útja, egy mezőn szedett hatalmas virágcsokorral, Rézi mamához vezetett.
No comments:
Post a Comment