Borongós, hideg idővel köszöntött be az ősz. Titinke az iskolapadban ülve bánatosan hallgatta az eső egyhangú dobolását az ablakon. Lassan múltak az esőkabátba és gumicsizmába bújtatott napok, míg végre egy éjszaka friss keleti szél támadt, és reggelre messzire fújta a könnyező fellegeket. A napocska szikrázóan ragyogott a sötétkék égbolton, és délutánra olyan meleg lett, mint a legszebb augusztusi napokon. A simogató meleg kicsalta a gyerekeket a szabadba. A parkokat és játszótereket hangos gyerekzsivaj töltötte be.
A várva várt vénasszonyok nyara Manóvölgybe is megérkezett. A ráncos arcú öreg nénikék, nagy szoknyáikban, kikuporodtak a házak előtti padokra, hogy az utolsó napsugarakkal még átmelegítsék fáradt, fázós csontjaikat. Sötét fejkendőjük alól hunyorogva nézték az egyenes derékkal, fürgén lépegető fiatal lányokat, és réges-régi szüreti bálokra emlékeztek, lobogó hajú, karcsú leányokra és délceg legényekre, ahogy vidáman kacagva ropják a táncot.
A nagy gyümölcsszüretek időszaka volt ez. Őszanyó ebben az évben a szokásosnál is bőkezűbb volt. A fák csak úgy roskadoztak a hamvas szilvák, darázs-csípte almák, körték súlyos terhe alatt, és a szőlőtőkék tömött fürtökkel csábították a tolvaj seregélyeket. Manóvölgy fölött a frissen főzött szilvalekvár édes illata lengett, a dombok pedig a szüretelők harsány kiáltásait visszhangozták.
A városba ebből az őszi varázsból semmi sem jutott. A kis manók megvásárolták a piacon a friss gyümölcsöt, s míg a szürke betonfalak között pocakjukat tömték, talán álmodoztak egy kicsit a manóvölgyi dombok meleg színeiről, zsongó hangjairól és bódító illatáról. Titinke mindenkinél többet ábrándozott a békés falucskáról. A nagyapónál töltött nyár óta szüntelenül az égig érő fák közé vágyakozott, innen, az égig érő toronyházak tövéből. Aztán egyik este, édesapja levette a szekrény legfelső polcáról a bőröndjét, és Titinke kis hátizsákját.
– No, kicsim, ideje csomagolni! Nagyapó holnap vár bennünket.
A kis manólány örömében indiántáncot járt körbe a lakásban:
– Papácska, barátaim, hamarosan találkozunk!
Lefekvés után még sokáig nem jött álom a szemére az izgatottságtól, és másnap már kora hajnalban felébredt. Átszaladt a másik szobába, és bebújt szülei közé az ágyba.
– Apa, apa, mikor indulunk már?
– Nagyon korán van, Titinke, aludj még te is egy kicsit – fordult a másik oldalára anya.
– Majd csak ebéd után megyünk. Gyere, bújj ide a paplan alá, hűvös ilyenkor a szoba – takargatta be apa a kislányát.
Titinke elcsöndesedve kuporodott édesapja mellé. Gondolkodott. Gondolatai végére érve megrázta apa vállát:
– Akkor ebédeljünk, jó?!
Édesapja olyan jót mulatott az ötleten, hogy az álom egészen kiszállt a szeméből. Most, hogy már egyikük sem volt álmos, mint két jó barát, vidáman susmorogtak reggelig. Anya nagy bosszúságára.
A délelőtt nagyon hosszúnak tűnt. Titinke megmosakodott, felöltözött, reggelizett, többször is ellenőrizte a hátizsákját, hogy minden benne van-e, aztán csak járkált a lakásban föl és alá, és az órát bámulta. Az idő lassan ment, de még az ilyen csigaháton vánszorgó délelőttök is elmúlnak egyszer, és Titinke végre ott ült édesapjával a SAS légitársaság 1-es számú járatán.
A légitársaságot Réti Sas úr alapította, amikor nyár végén a Manóvölgy fölötti Öreg-sziklára költözött. Minden reggel beröpült a városba, megrakva gyümölccsel, zöldséggel, gabonával; délután különböző csomagokkal tért vissza, amiket a falusi kis manók rendeltek meg: könyvekkel, vásznakkal, szerszámokkal. Időnként utasai is akadtak, mint most Titinkéék.
A társaságnak valójában csak ez az egy járata volt, de Sas úr úgy tervezte, hogy hamarosan megházasodik, és akkor majd beindul a 2-es számú járat is.
Titinkének összeszorult a gyomra, amikor felemelkedtek, de a szeme előtt feltáruló látvány gyorsan feledtette minden félelmét. Pillanatok alatt maguk mögött hagyták a várost, a hatalmas mezőket, és már a felhőkbe nyúló hegyek, és végtelen erdők fölött repültek. Micsoda sebesség volt ez Teknőhát kapitány kényelmes lábtempóihoz képest! Alig egy óra múlva meg is érkeztek Manóvölgybe. A Főtéren már sokan vártak rájuk. Titinke rögtön észrevette Tobozka apót és kis barátait, s a repüléstől egy csöppet szédelegve szaladt hozzájuk. Édesapja a bőröndöt és a hátizsákot cipelve igyekezett a nyomában maradni. A manóvölgyiek régi ismerősként üdvözölték a kis manólányt, miközben Sas úr nekilátott szétosztani a városból rendelt csomagokat.
A Fenyő-lakhoz vezető úton az apróságoknak be sem állt a szájuk. Titinke, Samu, Mogyi és Nyuszóka egymás szavába vágva beszélték meg az elválásuk óta történt eseményeket. A három fenyőfához érve apa és Tobozka apó besietett a házba, hogy kicsomagoljanak, és a benti hűvös csöndben végre nyugodtan beszélgessenek egy kicsit, hiszen a gyerekek csivitelése mellet eddig szóhoz sem jutottak. A kis manók ezalatt a málnabokrok mögé bújva, tovább folytatták a csacsogást. Az őszi este korán megérkezik. Már csaknem sötét volt, amikor nagyapó megzavarta Titinkééket.
– Gyerekek, itt az ideje, hogy mindenki hazamenjen. Holnap hosszú, nehéz napunk lesz – mondta, és a gyerekek most az egyszer nem ellenkeztek, nem nyafogtak, hanem engedelmesen elköszöntek egymástól. Mind a négyen régóta készültek már a holnapi napra, és a szüleiktől tudták jól, hogy a szüret nem csak egy nagyszerű mulatság, hanem kemény munka is.
No comments:
Post a Comment