Egy kis manó kalandjai: 6. Erdőtündér

Egy kiadós éjszakai zivatar után ragyogó napra virradtak Manóvölgy lakói. Zöld párában úszott az erdő, és a virágok tisztára mosott arcukat a Nap felé fordították.
Titinke sietve megreggelizett, és kiszaladt az esőcseppektől csillogó kertbe. Csaknem összeütközött a ház felé tartó Samuval.

– Szia, Titinke! Gyere, menjünk kirándulni! Ez a friss idő éppen egy kis csavargásra való.

Tobozka apó örömmel elengedte őket.

– De aztán délre itthon legyetek! – szólt a gyerekek után, akik kis kosárkáikat lóbálva eltűntek a fák között. A fűzfavesszőből font apró kosarak elválaszthatatlan társai voltak a gyerekeknek minden kiránduláson. Ha az erdőt, mezőt járja az ember, annyi érdekes dologra bukkanhat: szép formájú falevélre, illatos virágra, színes kavicsokra, tavalyi makkra, vadgesztenyére, nem is beszélve a finom gyümölcsökről és ehető gombákról. Titinkéék vidáman fecsegve ballagtak, de közben alaposan meg is figyeltek mindent maguk körül. Köszöntötték Harkály doktort, aki gondterhelten kopogtatta egy fiatal bükk beteg mellkasát, és elhúztak egy faágat a hangyacsalád útjából, hogy a hatalmas kifli sarokkal ne kelljen átmászniuk rajta. Hamarosan kiértek egy tisztásra, ahol óriási fekete szeder bokrok roskadoztak édes gyümölcseik súlya alatt. Samu rögvest nekilátott megtömni a pocakját. Titinke egy szőlőszemnyi rózsaszín bogyót vett észre a fűben.

– Nézd csak, mit találtam! – szaladt Samuhoz zsákmányával.

– Hű, ez aztán gyönyörű! És milyen édes az illata!

– Ami ilyen szép és jó szagú, az biztosan nagyon finom is – állapította meg Titinke, és bekapta az ismeretlen gyümölcsöt.

– Ne! – kiáltott ijedten Samu, de már elkésett. Titinke lenyelte a rózsaszín bogyót, és... és a következő pillanatban eltűnt Samu szeme elől. A manófiú dermedten bámult maga elé, ahol az előbb még kis barátnője állt, aztán rémülten kiáltozni kezdett.

– Titinke, Titinke, hová lettél?

– Itt vagyok, csak ne ordibálj. – hallatszott egy cérnavékony hangocska a fű közül.

Samu letérdelt, óvatosan széthajtotta a fűszálakat, és meglátott valamit, ami nem volt nagyobb egy hangyánál, narancssárga ruhácskát viselt, és izgatottan ugrált és integetett. Titinke volt az.

– Nem lett volna szabad megenned azt a bogyót!

– Igazad van. De most mit csináljunk?

– Szólni kell Tobozka apónak.

Titnke szörnyen szégyellte magát, hogy ilyen butaságot csinált, de tudta, Samunak igaza van: itt csak nagyapó segíthet. A kisfiú a zsebébe tette Titinkét, és szaladt, ahogy csak a lába bírta, át a Kiserdőn a Fenyő-lak felé. Tobozka apó éppen meggybefőttet rakott el, amikor Samu berontott a házba.

– Hol van Titinke? – kérdezte nagyapó rosszat sejtve. Samu a zsebéből óvatosan az asztalra tette pajtását, és elmondta mi történt. Tobozka apó fölvette szemüvegét, hogy jobban megvizsgálhassa az apró narancssárga pöttyöt a terítőn. Titinke lehajtott fejjel motyogta:

– Papácska, ugye most is kitalálsz valamit?

Nagyapó örömmel látta, hogy unokája ép és egészséges.

Gondolom, szeretnél újra megnőni, ugye? – kérdezte. Titinke bólogatott, nagyapó pedig gyengéden a tenyerébe vette: – Akkor ideje indulnunk. Erdőtündér háza nem a szomszédban van.

– Én is megyek! – mondta Samu, és elindultak a Nagyerdő felé. Az út nem volt könnyű. Vízesések, meredek sziklák, áthatolhatatlan tüskés bozótosok állták útjukat. De Tobozka apó nem hiába élt már itt több száz esztendeje, ismert minden titkos átjárót és ösvényt. Amikor egy kicsit könnyebb szakaszhoz érkeztek, mesélni kezdett.

– Egészen biztos, hogy Erdőtündér veszítette el azt a rózsaszínű bogyót. Kedves, jóságos teremtés, csak hát egy kicsit szórakozott. Hol a kesztyűjét hagyja el, hol a kendőcskéjét, sőt, néha a cipőjét is. Egyszer pedig még az esőcsináló varázspálcáját is elvesztette. Hónapokig nem volt egy csepp eső sem. A virágok kiszáradtak, a fák kókadoztak. A pálca végül Medve bácsinak köszönhetően került elő. Medve bácsi ugyanis megvásárolta a vadméhek egész mézkészletét. És az odú alján mit gondoltok, mit találtak? A varázspálcát. A vadméhek pár hónappal azelőtt meghívták Erdőtündért friss mézet kóstolni, ő pedig a varázspálcájával mártogatott az édes csemegéből. Aztán a pálcát ottfelejtette, és az szép lassan elmerült az aranyszínű mézben.

Mire nagyapó befejezte a történetet, oda is értek Erdőtündér otthonához. Samu és Titinke álmélkodva nézte a vaskos fa lombjai között smaragdzölden csillogó palotát. A tündér éppen kinézett az ablakon, és amikor meglátta vendégeit, rögvest be is tessékelte őket.

– Gyertek csak, gyertek! Tobozka apó, régen nem láttalak. Most jártam a faluban, és hallottam, hogy itt az unokád. Ó, én azt hittem, kislány – borzolta össze Samu haját.

– Ő nem az unokám, hanem a barátja, Samu.

– Á, akkor már értem. De miért nem hoztad el a kis drágát is, olyan kíváncsi vagyok rá.

– Itt van ő is – nyújtotta nagyapó Erdőtündér orra elé a tenyerét.

– Ah! – hajolt egészen közel a tündér, aztán döbbenten nagyapóhoz fordult: – Nem gondolod, hogy túlságosan apró termetű?

–Nos, pontosan ezért jöttünk. Tudod, megevett egy rózsaszín bogyót, és attól lett ilyen kicsi.

– Oh, a zsugorító bogyóm! A faluból hazafelé be akartam látogatni a hangyavárba, megnézni az újszülötteket, de sehol sem találtam a varázsbogyómat. Úgy látszik, valahol kiesett a táskámból. Gyertek csak, mutatok valamit.

Azzal a szekrényhez ment, és kihúzott két fiókot. Az egyik ugyanolyan rózsaszínű bogyócskákkal volt tele, mint amilyent Titinke is megevett, a másikban pedig sárgák illatoztak.

– Ezek a gyümölcsök messze délen teremnek, ahol a nappalok forrók, az éjszakák hidegek, és mindig esik az eső. Ott áll két cserje, az egyiken rózsaszín, a másikon sárga termések fejlődnek. Az egyiktől aprócska, a másiktól óriási leszel. És én minden száz évben elrepülök oda, hogy ebből is, abból is szedjek egy tarisznyával.

– De miért kellenek a néninek ilyen veszélyes gyümölcsök? – kérdezte Samu.

– Ó, nagyon is nagy szükségem van rájuk, hiszen az egész erdőben nekem kell rendet tartanom, segíteni a bajbajutottakon, igazságot tenni az állatok között, meghallgatni a panaszokat, együtt szomorkodni, vagy örülni minden erdőlakóval. De mindezt nem tudnám megtenni, ha nem lehetnék kedvem szerint picike, mint a hangya, hogy beférjek a hangyavárba, vagy nagy, mint a medve, hogy kényelmesen tudjak vele is beszélgetni.

– Én már mindent értek! Ha a méhekhez mész vendégségbe, eszel egy kicsit a rózsaszín bogyókból – mondta Titinke.

– Ha pedig egy vaddisznót kell kihúznod a sárból, akkor a sárgából – folytatta Tobozka apó.

– Bizony, ez is megesett már! – kuncogott Erdőtündér. – Egyszer, Acsargó vaddisznóúr úgy belakmározott a túlérett sárgabarackból, hogy becsípett, és nem tudott kimászni az árokból. Nekem kellett kihúznom, ami persze sosem sikerült volna, ha a sárga bogyótól nem leszek még Medve bácsinál is nagyobb és erősebb.

– Én nem akarok olyan nagy lenni, mint Medve bácsi, éppen csak akkora, mint voltam – sóhajtotta Titinke.

– Erről meg is feledkeztem! Tessék, ezt edd meg! Titinke lenyelte a sárga bogyót, és a következő pillanatban pont akkora lett, mint volt.

– Köszönöm mindenkinek – csúsztatta kis kezét nagyapó kérges tenyerébe.

– Várj csak, kislány! – emelte fel mutatóujját Erdőtündér. – Tudod, az erdő fái és bokrai bőven kínálnak nekünk zamatos gyümölcsöket, de vannak olyan termések is, amik mérgezőek. Nagyobb baj is történhetett volna, ha egy ilyent kóstolsz meg az én varázsbogyóm helyett.

– Higgyétek el, alaposan megtanultam a leckét – mondta Titinke, és ebben nagyapó is egészen biztos volt.

– Ha legközelebb a faluban jársz, nézz be hozzánk a Fenyő-lakba egy kis kakaóra és mazsolás kalácsra – köszönt el a tündértől, és a gyerekeket kézen fogva elindult hazafelé. Erdőtündér még sokáig integetett utánuk smaragdzöld palotájából.