Fonyód és Szekszárd között

Kuporgok a kocsi hátsó ülésén.

Nem fog visszajönni. Biztos, hogy nem. Örökre itt maradok az üres parkolóban.

"Megiszom egy kávét. Várj meg itt szépen!"

Várok. Hallgatom a saját lélegzetem.

Ahogy tegnap, tegnapelőtt meg azelőtt: a konyhaajtóban állva, hintázva egyik lábamról a másikra. Ági néni néha rám mosolyog, csörömpölnek az edények. Beszívom a levegőt, kiengedem...

(Nem érzem kínosnak a csöndet. Félelmetesnek érzem.)

És az esték... Áci nagylány. Diszkóba megy.
Én kicsi vagyok, még csak nemrég múltam hat.

"A kislányok a tollasbálba mennek."

Én nem akarok a tollasbálba menni.

Ácival minden jobb egy kicsit. Nem beszélgetünk ... ő tényleg nagylány, de tollasozunk, és hintázik velem az ágy szélén. Néha még a lélegzetem sem hallom.

Fekszem a nagy ágyban. Beszívom a levegőt, kiengedem...

"Van néhány dolog otthon, amit el kell intéznem. Ha szeretnél haza menni, velem jöhetsz."

Kuporgok a Wartburg hátsó ülésén. Hallgatom, ahogy lélegzem...

Mégis visszajön!...

Lassan, kihúzott derékkal, mint mindig. A vitrin alatti fiókban van egy fénykép róla. Még fiatal. Egy nagy fehér lovon ül, katonaruhában. Ott is ilyen egyenes a háta...

Fontos ember. Folyton úton van... És mi azt mondjuk neki, hogy csókolom.

Egy titokzatos idegen...

A nagyapám.

Csak akkor nyugszom meg, amikor meglátom a táblát: Szekszárd.