Egy kis manó kalandjai: 1. Titinke megérkezik

Valahol messze, észak és dél között, ott, ahol a keletről érkező nap találkozik a felhőt hozó nyugati széllel – Manóvölgy legvégén –, három égig érő fenyőfa áll.
A legvénebbik vastag törzsébe valamikor régen egy kedves kis manó takaros házikót épített. Nem is tudom, hány száz esztendő telt már el azóta, de az biztos, hogy az apró legénykéből közben manónagyapó lett, akit Manóvölgyben ma mindenki Tobozka apóként ismer.

Egy kora nyári reggelen Tobozka apó épp az utolsó, hervadásnak indult pünkösdi rózsákat locsolgatta az ablaka előtt, amikor Galambocskám kisasszony, a falu fáradhatatlan postása röppent a kerítésre.

– Sürrrgős levél, sürrrgős levél! – turbékolta, és átnyújtott egy gyöngybetűkkel megírt nyárfalevelet. A levél a hegyeken túli nagyvárosból, Tobozka apó fiától érkezett.
– Mit írrrnak, mit írrrnak? – kíváncsiskodott szárnyaival verdesve Galambocskám kisasszony.

Izgatottsága igazán érthető volt, hiszen május végén ritkán érkeznek levelek. Bezzeg ősszel ezrével hullanak mindenhonnan, és bizony, ha a novemberi szél nem segítene, a postáskisasszony nem is győzné mindet kézbesíteni.
Most azonban nem volt semmi dolga, s míg nagyapó olvasott, a tiszteletreméltó kisasszony türelmetlenül ugrándozott a kerítés lécein, akár egy csitri veréblány.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – hessentette arrébb Tobozka apó kedvesen, majd egy széles mosollyal elrikkantotta magát. – Jön a kis unokám!
– Ez aztán a nagyszerű hír! – emelkedett a magasba Galambocskám néni, és még köszönni is elfelejtett, olyan sietve repült el a falu felé, hogy mindenkinek megvigye a nagy újságot: a Fenyő-lakba vendég érkezik.

Ezalatt Tobozka apó nekilátott, hogy kitakarítsa a házat és megfőzze a kis vendég, Titinke, kedvenc csemegéjét, a barátfülét. Mire mindennel végzett, már épp itt volt az ideje, hogy elinduljon a kikötőhöz. Titinke a folyón érkezett, a menetrend szerinti déli teknőssel. Már messziről észrevette nagyapját és mindkét kezével vadul integetni kezdett.

– Még a végén leesik itt nekem ez a gyerek! – aggódott nagyapó.

Titinkéék azonban sikeresen elérték azt a hatalmas kidőlt fát, amit évek óta kikötőként használt Manóvölgy népe. Ám ott a szeleburdi manólány már nem győzte kivárni, amíg Teknőhát kapitány a maga megfontolt módján a biztonságos vastag fatörzshöz manőverezik, hanem egy nagy lendülettel kiugrott az első ágacskára, ami a közelébe került. Szerencsétlenségére az ág túlságosan vékony és korhadt volt, így Titinke a következő pillanatban már az örvénylő habok között kapálózott. Bizony el is sodorta volna az ár, ha Hód bácsi – aki épp a kikötőt javítgatta – nem siet a segítségére. Elkapta a kis rosszcsontot és erős farkával kormányozva a partra úszott vele. A csuromvizes – de ijedtnek csöppet sem tűnő manólány – hálája jeléül egy cuppanós puszit nyomott megmentője homlokára, s már szaladt is, hogy rémült nagyapja nyakába ugorjon.
– Édes, drága papácska, annyira örülök, hogy látlak! Már úgy hiányoztál! – csókolgatta össze a borostás arcot. Tobozka apó meghatódva szorította magához a csöppnyi lánykát, és könnyes szemmel csak valami olyasmit tudott dörmögni, hogy: „No, jól van már, még összeszurkállak. Már nem volt időm megborotválkozni.”
– Nagyon szeretlek papácska, és olyan jó, hogy végre itt vagyok! Azt hiszem, egy csodaszép nyár áll előttünk...
A kislány szóáradatát gyomrának kordulása szakította félbe.
– De csak ha most sürgősen megebédelünk – nevetett rá nagyapja –, mert különben még éhen halsz, mielőtt igazán elkezdődne a vakáció. Mit gondolsz, mi vár otthon az asztalon?
– Barátfüle!
– No, akkor ne is vesztegessük tovább az időt! – fogta kézen nagyapó Titinkét, és elballagtak a három fenyőfa felé.