Emlékek szövete

Mama varrta gyerekkorom

Mosolyod a számon, szememben a fény,
Aranyszálak futnak szét a tű hegyén.
Gurulnak a gombok, tarka hadsereg,
Duruzsoló sparhelt hátán szendereg,
Olvad a sok emlék, megfakul a kép;
Lebomlik a szövet, kis pamutpihék
Némán lebegnek, tenyeremre szállnak...
Ameddig tudom, foltozom a vásznat.

Egy kis manó kalandjai: 3. Titinke álma

Mikor este lefeküdtem,

Álomországba kerültem.

Édes nektárt iszogattam,

szivárványra fölszaladtam.

Harmatcseppből gyöngyöt fűztem,

fűszálakon hegedültem.

Tücsökszóra táncot roptam,

aranylabdám égig dobtam.

A vén Holdat megkerültem,

felhődunnákra feküdtem.

Angyalokkal elaludtam,

azt álmodtam, otthon voltam.

Egy kis manó kalandjai: 2. Barátok és borsóleves

Titinke felhőtlenül boldog volt Manóvölgyben. Tobozka apóval vagy egyedül bebarangolta a környező dombokat, leszaladt a folyóhoz és kavicsokat dobált a vízbe – gyönyörködve a lágy csobbanásokban és a tükörsima vízre gyűrődő ezüstkarikákban.

Egy kis manó kalandjai: 1. Titinke megérkezik

Valahol messze, észak és dél között, ott, ahol a keletről érkező nap találkozik a felhőt hozó nyugati széllel – Manóvölgy legvégén –, három égig érő fenyőfa áll.

Rózsaszín este

Rózsaszín léggömbök hintáznak az égen,
Integet a holnap: Erre, erre, kérem!
Táncolnak az órák, nevetnek a percek,
Altatót dúdolnak hajladozó kertek.

Ébredés

A kert sarkában megpihen
a délelőtt egy percre.
Virágszirmokat szór, tegyem
a hajnal vágta sebre.

Csöndjét magamon átmosom,
vágyaim elcsitulnak.
Ez most a végső ébredés:
minden más álom volt csak.

Vonalak az égen

Repülő csíkja.
Magamhoz húznám vele
a mennyországot.

Sírt az ég

Az ég didergő ablakomra dőlt.

Siratták őt a fák a ház előtt.

Földig hajolva nyögték bánatát,

Testébe karmolt minden szürke ág.

Ezüst ruháját szél szaggatta szét,

Megtépett ősz szakálla sárba ért.

Ős bűntudat gyötörte egyre őt.

A súly alatt kék szíve összetört.

A megváltásra mindhiába várt.

Már tudta jól, hogy nincsenek csodák.

Siratta tiszta, ártatlan hitét.

Egy kóbor istennek eladta rég.

Sírj csak

Sírj csak királylány!

Ködből volt a palota.

Árnyak a falon –

Hajlongó szolgák hada.

Sírj csak királylány!

Az a bál sem volt igaz.

Egy régi emlék –

Tánc és szerelmes szavak.

Sírj csak királylány!

A meséd most véget ért.

Egy csöppnyi mámor –

Túl kevés a könnyekért.

Fonyód és Szekszárd között

Kuporgok a kocsi hátsó ülésén.

Nem fog visszajönni. Biztos, hogy nem. Örökre itt maradok az üres parkolóban.

"Megiszom egy kávét. Várj meg itt szépen!"

Várok. Hallgatom a saját lélegzetem.

Ahogy tegnap, tegnapelőtt meg azelőtt: a konyhaajtóban állva, hintázva egyik lábamról a másikra. Ági néni néha rám mosolyog, csörömpölnek az edények. Beszívom a levegőt, kiengedem...

(Nem érzem kínosnak a csöndet. Félelmetesnek érzem.)

És az esték... Áci nagylány. Diszkóba megy.
Én kicsi vagyok, még csak nemrég múltam hat.

"A kislányok a tollasbálba mennek."

Én nem akarok a tollasbálba menni.

Ácival minden jobb egy kicsit. Nem beszélgetünk ... ő tényleg nagylány, de tollasozunk, és hintázik velem az ágy szélén. Néha még a lélegzetem sem hallom.

Fekszem a nagy ágyban. Beszívom a levegőt, kiengedem...

"Van néhány dolog otthon, amit el kell intéznem. Ha szeretnél haza menni, velem jöhetsz."

Kuporgok a Wartburg hátsó ülésén. Hallgatom, ahogy lélegzem...

Mégis visszajön!...

Lassan, kihúzott derékkal, mint mindig. A vitrin alatti fiókban van egy fénykép róla. Még fiatal. Egy nagy fehér lovon ül, katonaruhában. Ott is ilyen egyenes a háta...

Fontos ember. Folyton úton van... És mi azt mondjuk neki, hogy csókolom.

Egy titokzatos idegen...

A nagyapám.

Csak akkor nyugszom meg, amikor meglátom a táblát: Szekszárd.

Nagyfiamnak

Dininek

Játszani akartam.

Hát idehoztalak, erre az ingatag, bizarr világra.

És dajkáltalak.

Beszívtam édes illatod.

Azt játszottam, hogy felnőtt vagyok.

És megérleltek lassan a hátunk mögött

szaporán sorjázó napok.

Jó játék volt.

A legszebb kaland.

Gyémántnál fénylőbb minden pillanat.

Az egész világot fedeztem fel újra

általad.

Jó játék volt.

Figyelni, ahogy felnősz.

Húsz év, mint egy kedves gondolat,

úgy elszaladt.

Jó játék volt.

Most mégis sírok,

pedig tudtam, egyszer majd el kell engedjelek.

Nézd, belekékültek ujjaim,

olyan erősen fogtam eddig a kezed.

De...

Jó játék lesz.

Figyelni, ahogy építgeted

– mint nemrég kockákból házat, kerteket –

a saját életed.

2013. május 7.

Életvonal

Tenyerem térkép.
Hogy utamat ne tudjam,
markomba gyűröm.

Titkos kincs

Timinek

Táncoló aprócska láng
Írás egy gyűrött lapon
Mesék és vágyak
Elűzött árnyak
Angyal ül szép válladon

Pitypang volt a Hold

A városon túl
a végtelent figyeltem.
Ahol két párhuzamos összeér.
Magasfeszültségű drótok...
Mögöttük a repceföld és az ég
egymásba mosódott,
s a türkiz színű réten
hatalmas pitypang volt
a délutáni Hold.
Egy könnyű szellő
jött hirtelen:
sápadt kis holdpihék
szálltak szerteszét,
s a földből kihajtott sok száz
parányi holdvirág.
Szedtem belőlük
egy maroknyi csokrot,
álomillatút,
és most a padláson
szárítom vigyázva:
repcesárga fénye
megmaradjon
a sötét éjszakákra.