Anyának lenni

Minden sikered az én büszkeségem.
Minden boldogságom belőled fakad.
Anyának lenni a legnagyobb ajándék.
Soha nem érdem, és nem áldozat.

Arcvonalak

Balázsnak

Szemed sarkának,
szád szegletének íve:
örömöm kulcsa.

Csak tessék örülni

Ezt a történetet nagyfiam osztályfőnöke mesélte el nekem.

Egy alkalommal a történelem házi feladatokat javítva feltűnt neki, hogy azok az osztály nagy részénél igencsak hasonlóak, sőt sok esetben szóról szóra egyeznek is. Diákjait jól ismerve rögtön tudta, ki volt a forrás, és másnap reggel kérdőre is vonta nagylelkű fiacskámat, aki némi tiltakozás után beismerte, hogy elküldte e-mailben pár haverjának a kidolgozott válaszokat – "ha már én annyit dolgoztam vele, legalább nekik ne kelljen" –, ők meg biztosan továbbküldték. Miután így tisztázták a dolgokat, a tanárnő feltette a valószínűleg csak költőinek szánt kérdést: "És szerinted én most mit csináljak?" "Erika néni kérem, csak tessék örülni, hogy ilyen összetartó osztálya van!" – felelte a fiam.

És mert Erika néni jó fej, megfogadta a tanácsát.

Anya, mondd...

Anya, nézd!
Hogy össze van járkálva az ég!
Ott az a sok poros lábnyom!
És arra, egy kicsit odébb,
már egész átlátszóvá kopott.
Átragyog rajta a holnap.
Ahol meg azok a nagy felhők
vannak, látod, ki is szakadt.
A lyukon a dédi, ha akarná,
lenyújthatná a kezét.
Anya, mondd,
miért szomorú az ég?
Telesírja a várost.
Olyan, mint egy ázott
papírzsepi...
Anya, ugye
megvigasztalja valaki?
Ugye van, aki mesét is
mond neki? És ha esténként
lecsukja a szemét, anya, mondd,
álmodik is az ég?
És mit játszanak, ott fönn,
akik a mennybe mennek?
Miért nem figyelnek ránk,
és lesnek néha át a réseken.
Tudom, azt mondják, ott vannak ők
egy szebb és jobb helyen, ahol mindig
tavasz van és rózsaszín hajnalok...
Anya, mondd,
itt a földön, egyszer majd elfogy
minden jó dolog?

Egy kívánság

Ha nagy leszek,
Felnőtt leszek.
Ég aljáról
Felhőt szedek.

Föld mélyéből
Fényt bányászom,
Forgószélben
Lesz szállásom.

Sárkányháton
Járok-kelek,
Megmászom az
Üveghegyet.

Szántok-vetek,
Nő az öröm.
Esténként meg
Kiöltözöm.

Sifonruhám
Égszínkék lesz,
Vállán fehér
Százszorszépek.

Jobb zsebében
Lézerkardom,
Álmaimmal
Megbirkózom.

Mennyi minden!
Fáradt leszek.
Szemem kopár
Szürke sziget.

Gond-dombokon
Botorkálok.
Kigúnyolnak
Tündérlányok.

Kerek erdő
Szögletében
Öreg néne
Lép elébem.

Vén boszorkány,
Látszik rajta,
Vasorrát a
Rozsda marja.

Nem is kell, hogy
Kérje szépen,
Neki adom
Fél ebédem.

Pogácsámat
Majszolgatva,
Kívánhatok
Egyet, mondja.

S nekem nem lesz
Már más álmom,
Legyek gyerek,
Azt kívánom.

2016. április

Nap nap után

Nap nap után elszalad,
foltozgatod önmagad.
Szősz kitartón álmokat,
mint a pók sző napra nap
– hálója ha elszakad –
mindig újabb szálakat.

Kedves barátom, rég nem láttalak

Nem változott azóta semmi sem.
A parkban most a nárcisz nyílik épp,
A lelkeken még mindig ősz pihen.
De van kenyér, s hozzá borunk elég.

Talán az utca kátyúsabb kicsit,
Talán manapság többet hallgatunk,
De bárhol kapni már füves cigit,
S vasárnaponként nyitva templomunk.

Emlékszel még a régi iskolánk
Piros falára? Most is épp olyan.
Nevettünk és a nap sütött le ránk –
El lettünk volna még ott boldogan.

A bronzszobor, a tér is megmaradt;
Órák után – négy hosszú éven át –
Egymásba értek ott a nagy szavak,
Hittük, miénk a végtelen világ.

A sarkon megvan még a koldus is.
Így tél után megint jobban biceg.
Egyszer kapott tőlünk egy nagy fagyit...
Ha arra járok, mindig rám nevet.

És Janus is vár még a fák alatt.
Csak csöndesen figyel, ahogy szokott.
Hosszú köpeny, fején a nagy kalap,
Fémszíve most is éppen úgy dobog.

Felnőttünk, bár még most sem hisszük el,
Pedig manapság többet hallgatunk.
S ha kérdezünk, már senki nem felel...
De van kenyér és hozzá jó borunk.

Pécs, 2015. április

Kicsi lány éneke

Apuval a legjobb:

Gyöngyöket fűzni a napsugárra
Utat taposni nagy hóba, sárba
Lángot csiholni és messze vinni
A világot titkon zsebre tenni

Helló, tavasz!

Helló, tavasz!
Talpam alatt
Virágszirom
Párna dagad.

Porzó ázik
Friss teában,
Napsugár a
Szívószálam.

Ring az égbolt,
Tinta fröccsen,
Kék az este,
Kertre csöppen.

Betakargat
Kósza szellő,
Paplanom lágy
Illatfelhő.

Valami

csak botladozó halk szavak

egy pillanatnyi indulat

elillanó csöpp hangulat

a lelkemből egy kis darab

Ha elhiszed

szemed
elnyeli a szivárvány
pókok szövik be
szád
botladozik a józan
ész
tű hegyén piros
virág
dobol a fal
ujjaid
alatt hangtalan
össze nem passzoló
szótagok
menekülő sereg
a homlokod merő
patak
tisztára mos
ha te is
elhiszed

Vonalaim

Tükörbe rejtem
arcomat. Napról napra
egyre karcosabb.

Vonalat húztam
a porba. Félelmeim
fallá emelték.

Dobozolt világ.
Önmagam határait
sosem léptem át.

Szaggatott vonal
köt hozzád – szükségem van
hiányodra is.

Rég vonalzóval
terveztem az életet,
ma szabad kézzel.

Körforgás

Haladsz a biztos úton.

Már rég az út vezet.

Nem vagy magad sosem.

Fogják mindkét kezed.

Már összeforrt a csont,

a hús már összenőtt.

Egy dobbanás a szív...

Széttépni nincs erőd.

A táj gyorsan rohan

az út két oldalán,

nincs útelágazás,

nincs is más út talán.

Haladsz a cél felé...

Vagy nincs is cél talán.

Oly ismerős a táj

az út két oldalán.

Fogják mindkét kezed,

s rúgod tovább a port...

Már összenőtt a hús,

a csont már összeforrt.

A szív egy dobbanás,

még egyre hajt a vér.

Vezet tovább az út,

mi végül körbeér.