A mélybe löktek védtelen
Egy hűvös hajnalon,
Zuhantam én a föld felé
Sebezhetőn, vakon.
Csodálva néztek annyian,
Örömtől könnyesen,
És csüngtek mind kíváncsian
Az első léptemen.
És próbálgattam egyre én
Világuk börtönét,
Aranyszínnel festettem át
A bánat bús ködét.
De megfakult a pillanat,
Sodort a nagy folyam.
A lusta hullámok között
Vergődtem céltalan.
Az idő szállt könyörtelen,
Rég messze tűnt az ég.
Egy perc csupán a végtelen:
Szeretni épp elég.
És tiszta, ártatlan szemek
Néztek kíváncsian,
Már tudtam végre, mit tegyek,
Ez volt az én utam.
S ha tévelygek is néha még
A vágtató vízen,
Csak vállat vonok könnyedén,
S hajóm tovább viszem.
No comments:
Post a Comment