Télutó

rozsdaszínű idén a télutó
csöndes félelem szitál a ködbe
őszről maradtak  még itt a léptek
vándorok hagyták nekünk örökbe

Ilyen az élet

A mélybe löktek védtelen

Egy hűvös hajnalon,

Zuhantam én a föld felé

Sebezhetőn, vakon.

Csodálva néztek annyian,

Örömtől könnyesen,

És csüngtek mind kíváncsian

Az első léptemen.

És próbálgattam egyre én

Világuk börtönét,

Aranyszínnel festettem át

A bánat bús ködét.

De megfakult a pillanat,

Sodort a nagy folyam.

A lusta hullámok között

Vergődtem céltalan.

Az idő szállt könyörtelen,

Rég messze tűnt az ég.

Egy perc csupán a végtelen:

Szeretni épp elég.

És tiszta, ártatlan szemek

Néztek kíváncsian,

Már tudtam végre, mit tegyek,

Ez volt az én utam.

S ha tévelygek is néha még

A vágtató vízen,

Csak vállat vonok könnyedén,

S hajóm tovább viszem.

Lazac paszternákkal

Valamikor, pár évvel ezelőtt, vettem hat darab szuflé formát. Nem mintha valaha is szuflét akartam volna készíteni, csak beleszerettem a vidám, tavaszi pasztellszínekbe.

Nos, nem koptak el a sok használattól. Egy szürke téli napon végül mégis eljött az ő idejük. Ehhez persze az is kellett, hogy elfelejtsük az ebédre szánt csirkét előző este kivenni a fagyasztóból. Szerencsére ott voltak mellette a jól bevált lazacszeletek, amik egy kis sós vízben, hátukon egy-egy citromkarikával, pillanatok alatt felolvadnak és puhára párolódnak. De a szokásos tejszínes lazac helyett, most szerettem volna valami különlegesebb ebédet az asztalra tenni. És akkor eszembe jutottak a  színes kis formák. A többi már gyorsan ment.

A csirke mellé szánt paszternákot és két krumplit megtisztítottam, feldaraboltam és puhára főztem. Közben megpároltam és kis darabokra szedegettem a lazacszeleteket, adtam hozzájuk egy kis üveg apróra vágott kapribogyót, majd a elosztottam a kivajazott formák alján. (Ez így nem is igaz, mert a gyerekek osztották el ☺!) Természetesen maradt egy jó adag, amit póriasan csak egy lábosba tettünk. Ez lett az ebéd nem dizájnos része, azoknak, akik még éhesek maradtak. (Vagyis mindenkinek ☺.) Míg a fiúk porcióztak, én a paszternákot és a krumplit pürésítettem és ízesítettem egy kis mustárral és parmezánnal, majd elosztottuk a hal tetején. Végül szép aranyszínűre sütöttük, lefényképeztük, és jókedvűen mind megettük.

Álmomban...

Álmomban

flittereket varrtam

a balettruhádra.

Talán farsangi

bálra készültünk...

Szalagot vasaltam ...
... égszínkéket.

Egy képet forgattam

kezemben,

arcvonásaid kutattam...

... Figyeltem,
ahogy felém szaladsz:

csupa csillogó tüll,

égszínkék szalag.

Eltűntél a tömegben.
Nevettem.

Párás ablakok mögött

olvadozott a tél...
Álmodtam csak...
Épp ilyen lehetnél.

Békakirályné

Valamikor régen, még királylány koromban,

Magányosan éltem egy égszínkék toronyban.

Egyszer egy királyfi – hogy, hogy nem – arra tévedt,

Megállt ablakomnál, s rám ábrándozva nézett.

Szép aranyhajamat jó erősen befontam,

Mint egy kötélhágcsót, a lába elé dobtam.

Felmászott, megcsókolt, el nem futottam tőle,

Visszacsókoltam, s jaj, kis béka lett belőle.

Száz borús nappalra jött száz borongós éjjel,

Sült csirkét ettem én, ő beérte pár léggyel.

Végül egy hajnalon, elfogytak mind az álmok,

Nem voltam már patak, csak egy kiszáradt árok.

Tudtam, ha itt ülök, nem fog változni semmi,

Nincs más választásom, mint menni, menni, menni.

Békakirályfimat ezüst dobozba tettem,

Égszínkék lovamon még aznap útra keltem.

Észrevétlen hulltak mind egymásba az éjek,

Herceget és grófot sodort elém az élet.

Jöttek, átöleltek, én sosem féltem tőlük...

Megcsókoltam őket, s rút varangy lett belőlük.

Egy forró alkonyon egy furcsa tóhoz értem.

Megmostam arcomat hűs, égszínkék vizében.

Aranyszálakat szőtt hullámaiba a Nap,

S én álltam mozdulatlan a varázslat alatt.

Szabadon engedtem kis levelibékámat,

Két szememből a könny bő patakokban áradt.

Ráhullott egy könnycsepp, míg elköszöntem tőle,

Felsóhajtott mélyen, s királyfi lett belőle.

Hazavitt magával egy kristálypalotába,

Szerelmesen éltünk, nem vágytunk semmi másra.

Nagy boldogságomban, jaj nem néztem előre...

Megcsókoltam egyszer, és béka lett belőle.

Számolatlan hullnak rég egymásba az évek,

Kristálypalotában az álmaimból élek.

Bejártam már százszor a kerek nagy világot,

De arra a tóra csak álmomban találok.

Egyszerűen szerelem

Csupán egy pillanat,
A világtól loptuk el.
A lelkünk hallgatag,
A csöndre most csönd felel.

Csupán egy pillanat,
Fejed ölembe hajtod.
Hallgatom halk szavad,
S megérintem az arcod.

Csupán egy pillanat,
S a Föld nem forog tovább.
Már semmi sem maradt,
Mi hozzád köt, világ.

Csupán egy pillanat,
A szívünktől loptuk el.
Pihen a gondolat,
A testre most test felel.

Néha

Mert Isten néha félrenéz,

Ha lábad olykor félrelép,
És néha arra sem figyel,

Ha ígéred, hogy jó leszel.

Mert Isten néha rád se néz,

Ha egymagadban járva félsz,

És néha akkor sem felel,

Ha fontos dolgot kérdezel.

Mert Isten néha elszalad,

Ha benne látod önmagad,

És néha észre sem veszed,

Hogy nagy titokban még szeret.

Mert Isten mindig sírni hagy,

Ha hajszolsz édes álmokat,

De néha féltve átölel,

Még akkor is, ha nem hiszel.

***

Mert Isten téged is becéz,

Ha egymagadban sírva félsz,

És féltve, óvón átölel,

Még akkor is, ha vétkezel.

Mert Isten mindig ad, ha kérsz,

Ha hozzá néhanap betérsz.

És föl, magához, úgy emel,

Hogy könnyű, tiszta fény leszel.

Mert Isten biztos pont marad,

Ha összetörték álmodat,

S az úton kézen fog, vezet,

Ha célod végleg elveszett.

Mert Isten mindig bízni hagy,

Hogy nem leszel sosem magad,

De végül mégis elfelejt,

Csak összegyűr, s a porba ejt.

Téli hajnal

A házfalak között
Csönddé dermedt a szél.
És jégcsapfény csorog,
Kopogva földet ér.

Keményen válik el
A várostól az éj,
Ma tussal komponált
Hajnalt nekünk a tél.