Az erdő szélén apró házikó állt. Egy öregember élt ott magányosan. Senkije sem volt az egész világon. A falubeliek is messze elkerülték. Bolondnak tartották, amiért az erdő állataival, madaraival beszélgetett.
Kunyhójában mindig akadt egy-két sebesült, beteg jószág. Ügyes kézzel, szerető szívvel gyógyítgatta őket.
Amikor beköszöntött a tél, s a hó vastag takaróként borult az erdőre, a kis állatok tudták, hogy az öreg háza körül mindig találnak pár finom falatot. Bizony, megesett olykor, hogy az apó utolsó falatját adta oda egy éhségtől legyengült nyuszinak, vagy ijedten remegő őznek.
Közeledett a karácsony. Az öregember most is, mint minden évben, megállt a ház mellett növekvő fenyőfa előtt.
– Ne félj, az idén sem lesz belőled karácsonyfa – mondta, és gyöngéden megsimogatta a fényes tűleveleket. – Meg aztán, egyedül nem is igazán karácsony a karácsony.
A fenyőrigó, aki éppen a fa tetején üldögélt, meghallotta az apó sóhajtozását. Sietve az erdőbe repült, és elmesélte a barátainak, hogy mit hallott.
– Szegény jó apóka! Olyan egyedül van, és olyan szomorú – bánkódott a nyuszi.
– Bárcsak felvidíthatnánk valahogy – mondta az őz. – Ő mindig olyan jó hozzánk. Ennivalót ad, amikor mindent belep a hó.
– Hetekig ápolt, amikor tavasszal nagyon beteg voltam – makogta a mókus.
– Nekem a törött szárnyamat gyógyította meg – jegyezte meg a rigó.
– Bárcsak viszonozhatnánk valahogy a kedvességét! – sóhajtott a nyuszi.
– Eszembe jutott valami! – rikkantott a rigó. – Hallottam a faluban, hogy az emberek karácsonykor összegyűlnek egy feldíszített fenyő körül, és megajándékozzák egymást. Mi is megajándékozhatnánk az öreget valamivel… Én már tudom is, mit adok neki. Találtam a minap egy szép piros almát. Azt fogom elhozni.
– Nekem van még vagy egy tucat dióm, és fél tucat mogyoróm. Mindet az apónak adom – mondta a mókus boldogan.
Az őz sokáig gondolkodott, de végül neki is felderült az arca.
– Megvan! A tavalyi agancsomat ajándékozom az apónak. Felszerelheti a falra, és ráakaszthatja a kabátját meg a kalapját.
– Rendben. Akkor sötétedéskor találkozzunk az öreg házánál.
Az állatok szétszéledtek. Csak a nyuszi üldögélt ott tovább tanácstalanul.
– Mit is adhatnék én az apókának? Hiszen semmim sincsen. A nyuszi bánatosan ballagott a kis ház felé. Ő ért oda elsőnek. Megállt a kis fenyő előtt és az égre nézett. Odafönt éppen kigyúltak a csillagok.
– Ó, milyen gyönyörűek vagytok! De jó is lenne, ha odaajándékozhatnálak benneteket az apónak!
A csillagok meghallgatták a nyuszi kívánságát, és egymás után a fenyőfára hulltak.
Amikor a többiek is megérkeztek, alig hittek a szemüknek.
– Nahát, nyuszi! Nagyon ügyes voltál, hogy ilyen szépen feldíszítetted a fát!
– Nem én voltam – mentegetőzött a nyuszi, de már senki nem figyelt rá, mert nyílt az ajtó, és az öregember csoszogott ki rajta. A nagy fényesség csalta elő kunyhójából. Odakint szeretett állatkái fogadták. Az öreg szívét boldogság öntötte el.
– Hát nem feledkeztetek meg rólam, kedveskéim! – simogatta meg őket. – És még ajándékokat is hoztatok! Nagyon szépen köszönöm – mondta meghatottan.
Majd kis barátai közé kuporodott, és reszkető hangján énekelni kezdett. A karácsonyi dallamokat messzire sodorta a szél. Hamarosan odagyűlt köréjük az erdő valamennyi lakója. Áhítattal hallgatták az apó énekét, míg a fenyőfán, ott ragyogtak a csillagok.
A Mikulás egy nagyot sóhajtva felnézett az égre. Néhány csillag már pislákolt odafönn, de a földi fények egészen elhalványították őket. Ekkor ébredtem rá, hogy a nagy mesélés közben ránk esteledett.
– Na, megpróbálod beindítani? Mert nekem ideje lenne hazamennem – kopogtattam meg gyorsan a Mikulás vállát, mire ő óvatosan elfordította a kulcsot. A motor halkan felzúgott. Öreg barátom felugrott örömében, és alaposan megölelgetett. (Amitől én tüsszögni kezdtem, mert a szörmegallérja csiklandozta az orromat.)
– Ha újabb mesékre lesz szükségem, megkereslek – mondta, míg jó mélyen fejébe húzta bojtos sapkáját, majd felkiálltott: "Hohohohó!", és a szán nagy lendülettel nekiiramodott.
Integettem utána, míg be nem fordult a sarkon, és közben azon gondolkodtam, hogy ez a "hohohohó" azért eléggé gáz. Ha nem felejtem el, legközelebb meg is említem neki.
No comments:
Post a Comment