A hóembert a gyerekek építették. (Ez persze rendszerint így is szokott lenni.) Egy domb tetején állt, ott, ahonnan a gyerekek egészen a faluig le tudtak siklani sebes szánkóikon. A másik irányban, egy jó hógolyó hajításnyira, takaros kis fenyőerdő zöldje törte meg a tél végtelen fehérségét.
Alkonyodott. A gyerekek lassan hazaszállingóztak. A hóember pedig egyre idegesebben pislogott körül.
– Jajajaj… Nem szeretek egyedül lenni! És ez a rengeteg sok sötétség! Settenkedő lépteket, suhogó szárnycsapásokat hallok mindenfelől. Jujujuj, de félek! – reszketett a hóember, és szorosan lehunyta szemeit.
Amikor újra fel mert pillantani, egy kis fehér nyuszi toporgott előtte, cirokseprűjén pedig egy cinke tollászkodott.
– Hát ti hogy kerültök ide?
– Engem a sárgarépa orrod finom illata vezetett hozzád – makogta a nyuszi. – Nagyon éhes vagyok.
– Ha tényleg olyan éhes vagy, akkor tessék, fogyaszd el jó étvággyal – mondta a jószívű hóember, és sárgarépaorrát a nyuszinak adta.
– Nincs véletlenül valami csemegéd az én számomra is? – csipogta a cinke.
– Sajnos más ehető nincs rajtam, meg kell osztoznotok az orromon.
A sárgarépának pillanatokon belül nyoma sem maradt.
– Aztán gyertek el máskor is! – integetett kis vendégei után a hóember.
Másnap reggel a gyerekek csodálkozva látták, hogy hóemberük orra szőrén-szálán eltűnt.
– Vajon hová lett? – tanakodtak kíváncsian.
– Nézzétek csak! Lábnyomok! – kiáltott fel Dani, a legidősebb.
– Ki járhatott itt? – sereglettek köré a többiek.
– Ezek egy nyuszi nyomai lehetnek, ezek pedig egy kismadáré.
– Biztosan nagyon éhesek voltak szegények!
– Igazán szép volt a hóemberünktől, hogy vendégül látta őket.
Ebben mindannyian egyetértettek. Szánkózni azonban, valahogy egyiküknek sem volt már kedve. Ekkor újra Dani állt elő egy ötlettel.
– Holnap karácsony. Mi lenne, ha mi is állítanánk ide egy karácsonyfát a kis állatoknak. Feldíszíthetnénk különböző magokkal, dióval, szalonnával, amire egy madárka csak vágyhat, alá pedig tehetnénk szénát sárgarépát, káposztát az őzikéknek és a nyusziknak.
– Igen! Ez nagyszerű lesz! – ugráltak örömükben a kisebbek.
– Akkor menjünk és szerezzünk egy fenyőfát!
– Jaj, azt ne! – sikoltott egy pöttöm lányka, Panna. – Nem vághatjátok ki a fenyőfát, hiszen akkor meghal!
– Ez igaz – gondolkodtak el a többiek.
– Végül is – jegyezte meg egyikük –, a helyén is maradhat az a fenyő. Ott is feldíszíthetjük, az erdőben.
Ez az ötlet mindenkinek elnyerte a tetszését. Így legalább a favágással és a cipekedéssel sem kellett bajlódniuk. Csak a kis Panna visított megint.
– Várjatok! És a hóemberrel mi lesz? Ő kezdte az egész vendéglátósdit. Nem hagyhatjuk most itt egyedül!
– Jó, akkor őt is átköltöztetjük az erdőbe – mondta határozottan Dani.
Ez bizony nem volt könnyű dolog. Előbb a fejét, majd a hasát, végül a lábát tették fel egy szánkóra és húzták át az erdőszélre. Ott aztán, egy formás kis fenyő mellett, újra felépítették.
A távolból ebédre hívó harangszó hallatszott. A gyerekek hazasiettek.
Délután, válogatott finomságokkal megpakolva, újra összegyűltek a hóembernél. A kis fenyőre napraforgómagból, tökmagból, pattogatott-kukoricából készült füzéreket aggattak, de került rá fél dió, mogyoró, szalonnadarabka, és néhány cinkekalács is. A fa alá, a hóra, néhány nyaláb széna mellé, különböző zöldségfélék és gyümölcsök kerültek.
Esteledett, mire mindennel végeztek. Elégedetten indultak haza mindannyian.
Lassan leszállt az éj. A hóember azonban már nem félt a sötéttől, hiszen nem volt egyedül. Csak úgy nyüzsögtek körülötte az őzek, nyulak, madarak. Ő pedig mosolyogva biztatta őket:
– Egyetek, vegyetek, kedveskéim! Lakjatok jól mindahányan!
