Találkoztam a Mikulással. Nem azzal, amelyik az áruházban, egy széken ülve szaloncukrot osztogat, és nem is azzal, amelyik az óvodákat járja végig. Én az IGAZI Mikulással találkoztam. Ott állt aranyos szánja mellett, három utcasarokra a sulitól. Amikor észrevettem, még nem voltam benne biztos, hogy ő az igazi. Piros kabátjának könyékig fel volt tűrve az ujja, hófehér szakálla a vállán hátravetve, és épp abban a pillanatban vágta dühösen a földhöz prémes kucsmáját.
– Nem akar indulni ez a vacak! Már másfél órája szöszmötölök vele – morogta, amikor érdeklődve megálltam mellette.
– Hol vannak a rénszarvasaid? Talán elkóboroltak?
– Rénszarvasok? Ó, ők odahaza, Lappföldön, biztosan éppen friss szénát majszolnak. Tudod, nagyon öregek már, nem bírják ezt a munkát. Manapság, még ha le is esik a hó december elejére, rögtön felsózzák, elkotorják. Nem is hiszed, mennyit szenvedtünk éveken át a csupasz betonon.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy most magad húzod a szánkód? – kérdeztem elképedve.
– Jaj, dehogy! Ez egy vadonatúj szán, felhúzható kerekekkel, hogy havon és száraz úton is tudjon menni. Csak ezt az aranykulcsot kéne elfordítanom, hogy elinduljon. De úgy látszik, valami elromlott, mert hiába forgatom, meg se moccan.
– Üzemanyag van benne? – kérdeztem, és körülsétáltam a csillogó-villogó járművet.
– Üzemanyag???
– Benzin, vagy ilyesmi. Magától semmi nem megy.
– Várj csak! Adtak hozzá egy használati útmutatót – csillant fel a Mikulás szeme. – Itt kell lennie valahol…
Kinyitotta a kesztyűtartót. Csokipapírok és megrágcsált kekszek potyogtak ki belőle. Szegény Mikulás szörnyen zavarba jött.
– Szeretek útközben rágcsálni ezt-azt – motyogta. Én meg magamban mosolyogva arra gondoltam, hogy lám-lám, a Mikulás is csak ember.
Végül előkerült egy kis füzet. Az elejére rá volt írva: HASZNÁLATI UTASÍTÁS. Én is elolvastam, mert már tudok olvasni. Az első oldalon rögtön meg is találtuk, amit kerestünk.
“A szán mesékkel működik. Mondj neki sok szép mesét, és ha feltöltődött, csak fordítsd el a kulcsot, s már indul is.”
– Mesék? Ajjaj! – vakarta meg a Mikulás a feje búbját, és nagyon tanácstalan képet vágva leült a szán lépcsőjére.
– Nemigen tudok én már egy mesét sem. Bezzeg annak idején, amikor a gyerekek még szép képeskönyveket kértek tőlem, több százat is tudtam. De elfelejtettem őket. Ma már senki nem kér tőlem mesekönyvet.
Felnyitotta a szán ülését. Alatta egy dobozban, szépen betűrendbe szedve, levelek sorakoztak. Mikulás kivett egyet.
– A fiúk számítógépes programokat, távirányítós autókat, robotokat, G. I. Joe babát akarnak. A legtöbbről azt sem tudom, mi fán terem. Még szerencse, hogy az áruházban a kedves eladók segítenek. A lányok sem különbek. Barbie babát, Barbie házat, Barbie autót kérnek. Tavaly az egyik kislány “Én kicsi pónimért” könyörgött. Nem kis gondot okozott nekem egy farmertől beszerezni a pónit, s mondhatom, még nehezebb volt a negyedik emeletre felvonszolni. Képzelheted, mekkora kalamajkát okozott, amikor bevittem a lakásba. Akkor derült ki, hogy az “Én kicsi pónim” egy apró rózsaszínű műanyag ló. Brrr… Én pedig szépen felsülve vihettem vissza a kedves lovacskát a farmra.
Mire a történet végére ért, én már a hasamat fogtam a nevetéstől, de ő csak ült, és lógatta az orrát. Igyekeztem hát komoly arcot vágni, és vigasztalóan megfogtam a kezét:
– Sose búsulj, Mikulás! Én rengeteg mesét tudok. Ha akarod, mesélek a szánodnak.
