Halloween éjszakája

Felhők mögé bújt a Hold,

Összeér a "van", a "volt".

Köd szitál, bagoly huhog,

Denevér száll, imbolyog.

Táncol a kert, felsikolt,

Holtak rázzák le a port.

Árny suhan, kattan a zár,

Vámpírfogat rejt a száj.

Láthatatlan súly alatt

Padló ropog, nyög a pad.

Parázs izzik, gyertya ég,

Mesét mond a régi kép.

Ajtód előtt csúf manók,

Hálót sző köréd a pók.

Jön a hajnal, fut az éj,

Mind, mi "volt", a múltba tér.

Emlékkép

Valamikor régen,
volt egy hátsó udvar,
a Lédi kutyával,
tyúkokkal, kakassal.

Öreg diófákkal,
diófán kis házzal,
lombok szűrte fénnyel,
gyereknevetéssel.

Tejszínes lazac

Nem vagyok a szakácsnők gyöngye. Nem tudok főzés közben térülni-fordulni, más dolgokkal foglalkozni, mert annak mindig az a vége, hogy valami kifut, vagy odaég. Ezért szeretem az olyan ételeket, amik gyorsan elkészülnek.

A tejszínes lazac pillanatok alatt összedobható, nagyon finom és laktató. Ráadásul mosogatnivaló is alig marad utána.

Két főre kell hozzá két szelet lazac (a fagyasztott is tökéletes), négy karika citrom, 2dl tejszín, egy kis üveg kapribogyó, szerecsendió, só.

A lazacot, a citromkarikákkal együtt, kevés sós vízben megpárolom. Felöntöm a tejszínnel, szerecsendiót reszelek bele és összerotyogtatom. Végül hozzáöntöm a kapribogyót.

Mi bulgurral esszük, de rizzsel vagy tésztával is biztos finom.

Tonhalból is nagyon jó.

Diószüret

Régi asztal, kopott fiók,
aranybarna, kövér diók,

dióhéjtól barna ujjak,
hangyák, pókok szertefutnak.

Fenyőágon mókus szalad,
sütőtökön szalmakalap,
mézszínűre érett, kerek
nap ragyog a fejünk felett.

Csipkebokor szelet szaggat,
tépett szél az égre aggat
felhőfoszlányt, fázó Holdat.
Eső hátán jön a holnap.

Vándor

Válladon zsák.
Ha egyszer elindulsz,
menned kell tovább.
Összeszedegeted,
amit elérsz.

Viszed magaddal,
ami rád ragad.
Egyre bölcsebb leszel,
magabiztosabb...
Végül célba érsz...

Én nem hiszem.
Csak eltűnsz hirtelen...
Vagy inkább elenyészel lassan.
Elmosódott emlék.
Majd annyi sem.

Domahidy Miklós: Az osztrák vádlott

"Énnekem, tábornok úr, ha már mindenáron a vágóhídra kell mennem, keveset számít az, hogy kivel megyek. De a kijelölt időben ott leszek, ebben bizonyos lehetsz."

"miért is ne lehetne becsülete annak, aki a túlsó oldalra állt vagy a túlsó oldalon rekedt"

"- Akkor biztosan Kossuth volt. Egy döntő találkozás a varázslóval.

Pöltenberg keresgélt az emlékkei között. Most is pontosan akart válaszolni.

- Kétszer ha láttam. Akkor is futólag. Igaz, nem szaladtam az alkalmak után. De én a katonáim között élek, amióta ebbe az országba vezényeltek. És úgy adódott, hogy azóta mindig az első vonalban vagyok. Ő viszont sosem jött közénk.

- Miért?

- Nem tudom. Azt beszélik, hogy rosszul bírja a csatazajt."

"Az őrmester menet közben őrá nézett, a fejével nemet intett, és tovább masírozott a befejezetlen mondatával, amelyik - a tábornok csak most, ennek a fának dőlve értette meg - valamikor olyan szépen indult, hogy már nem lehetett folytatni."

"Boldog, aki meg tud állni a kipattanó lendületnél; akinek megadatik, hogy holtáig a kezdetben gyönyörködjék."

"A jövő olyan emberek kezében van, akik részletes pontossággal magyarázzák majd meg, hogy a csatákból milyen célok szolgálatában kényszerültek kimaradni. Olyan emberek kezében, akiket a tanulság helyett a lehetőség ösztönöz."

"Jellempróba és szerencsejáték. Az egyiken nyert, a másikon vesztett."

"Aki a szavát egy kőre teszi, az vele röpül."

"... röpködtek a kiáltások a porfelhőben, és velük a káromkodások özöne. Magyarul, németül, tótul, lengyelül, csehül, olaszul, talán egy tucat nyelven. Mintha Bábel tornya itt dőlne le, kőműveseivel, a birodalom népeivel együtt."

"Helytállni, ott, ahová kerültem"

"Vannak emberek, akikről bizonyosan csak azt lehet tudni, hogy meghalni majd szépen fognak."

"ott, ahol az égig érő már nem cserélhet senkivel"

Reggel

Először is, felkelek.

Jobb kezemmel - a nyomaték kedvéért - a bal hüvelykujját szorongatom.

Aztán egy gyors kávé.

Hátrafeszítem a mutatóujjam. Szinte derékszögben...

Este odakészítettem. Nem az ujjam, a kávét. Valaki megnyomhatná a gombot...

Aztán...
Megmarkolom a középső ujjam...
... és már most fáradt vagyok.

Az izmaim bírnák, és a csontjaimat sem rágta még szét a kor.
Legalábbis azt hiszem ... remélem...
Így túl a negyvenen - több, mint öttel - talán meg kéne nézetni.

Az egy újabb ujj lenne valamelyik reggel.

Inkább felejtsük el.

Szóval ott tartottam, hogy az izmok és a csontok még bírják... Komolyan!

Simán lemegyek hídba. Na jó, de föl biztosan. Hmmm... Mi van, ha mégsem ... nem próbáltam már vagy ezer éve ... pont, mint a ... cigánykereket ... ha-ha-ha ... vajon melyik menne jobban...

Most maradjunk csak a hídnál...

... ... ...

Végül is megvolt ... fogjuk rá.

Bár, nem mutogatnám.

De elkalandoztam. Már megint.

Folytassuk onnan, hogy vannak csontjaim, meg izmok.

A kedv az, ami bottal jár már...

Te jó ég, az a fal a plafonnál egészen behajlik.

Most velem van a baj, vagy a kőművesek nem voltak...

Na igen. Ez van mindig. Az idő megy előre, az agyam meg körbe. Jár.

A kezem is járhatna, csak úgy, magától. Főzne, vasalna...
Estére ragyogna a ház, az asztalon vacsora...

Sült hús, saláta... Mi más is kéne még?

Izmok, csontok...

Ja, igen! Egy új kedv,  a mostani punnyadt helyett.

Egy új lélek - elcsépelt szó, tudom, a szavatossága rég lejárt, letépett virág az irodalom kitaposott, porosra járt ösvényén. Vagy valami ilyesmi. De akkor is! Itt ez a fáradt lélek, aminek - újabb közhely, és engem egy szikrányi perverz örömmel tölt el, hogy fityiszt mutatok a kialkudott közízlésnek - szemem a tükre, és már nem csak én veszem észre, ha tükörbe nézek.

Látod te is.

Egy ráncos lélek.

Visszaszámolok: napok, ujjak, csontok, izmok, szavak ... a kiégett, zöld disznóktól lehempergett réten egy kis vakondtúrás vagyok. Félek, a nyáj eltapos.

Fel kell kelni. Először is.
Megint.